Krumpli habbal (I.)

2010 május 3. | Szerző: zsebró |

Az én nagypapám egy igazi, régi kertész-dinasztia leszármazottja. Némi jó indulattal igazán belátható, hogy akkor én is, még ha csak címzetesen is, mert gyakorlatban, mindeddig még nem sokat bizonyítottam. A papám viszont bőven. Az egyik első fényképén, lehetett vagy 1 éves, szépen felöltöztetve, fehér ruhácskában, fehér sipkában, fehér cipőcskében – tüchtig, ahogy akkor illet – egy melegház közepén trónol, picit elveszetten a nagy hortenzia rengetegben. Ez 1932 tájékán volt még. Mire egy szem gyerekként átvehette volna a stafétát, már nem volt kertészet, nem voltak üvegházak, csak egy irdatlan hosszú kert a ház végében, egy kisebb földdarab a Gyöngyös mentén, a Malomréten és még egy szalagnyi a gencsi „hegyen”, a Szentkúton.

Ezt kellett ellátni.
A kert veteményesként működött (saláta, sóska, spenót, répa, karalábé, káposzta, paradicsom, paprika, uborka, borsó, bab, virágok… meg ami még a kertekben szokásos), szépen felparcellázva, felszántva, boronálva, bevetve. A malomréten volt a krumpliföld, a hegyen pedig a szőlő. Jó időben, rossz időben, papi e három hely között forgott, biciklivel járta a „gazdaságot”. (Arrafelé a bicikli az alap, sima a terep, csak teker meg gurul az ember, semmi erőlködés, ha a „hegyre” megy, még akkor se.)
A birtok, ugyan messze nem volt akkora, és nem is olyan, mint még a háború előtti időkben, de ahhoz azért méretes, hogy kicsi és nagy, családilag, benne munkálkodjék szabad idejében. A munkaszüneti napok, állami ünnepek bónusz adományként jöttek mindig. A majális leginkább a krumpli jegyében telt. (Bálint gazda is azt írja honlapján, hogy annak elvetésével ilyentájt kell bíbelődni – mert utána néztem azért, hogy biztosan jól emlékszem-e a részletekre.) Az ültetés és szedés napját leszámítva, viszont – vagy bosszúból, éppen ezért –, a krumpli, nálunk, más ünnepnapokon nem nagyon rúghatott labdába, még vasárnap sem. Max az újkrumpli, de annak idénye tiszavirág életű, sajnos.

Az egyszerűen csak lekrumplizott burgonya igen impozáns, immáron 7000 éves életúttal büszkélkedhet. A Titicaca-tó környékén indult karrierje, és pár ezer év leforgása alatt odáig vitte, hogy nevét még imába is foglalták, az inkák egyenesen istenítették. Európába a hódítások idején, a kincses rakományokhoz csapva érkezett, csak úgy, mellékesen. A Pizzaro csapatához tartozó Gonzalo Jiménez de Quesada suvasztott be pár gumót a rakományba, hátha jó lesz még valamire…