Karamell

2010 április 13. | Szerző: zsebró |

Szeretem a női történeteket, a nőtörténelmet, a nők festette életképet, világképet, nőképet. Más a dallama, mások a színei, árnyékolása, részletei, a történetek súlyozása. A szüfrazsettek korában bizonyára szüfrazsett lettem volna (még ha nem is láncolom magam kerítéshez vagy ugrok a lovak elé), csak hogy legyen női hang is, hallható. És nem azért, mintha a nők bármit jobban tudnának, hanem azért, mert (szerintem) ugyanazt, ugyanolyan jól, de másként tudják, másként látják és másként csinálják. Ez a sokszínűség, na, jó, a férfi-nő relációnál maradva, kétszínűség pedig jó.

Szerda este lesz egy gyönyörű film a tévében, végre. És végre emberi időben: 20.00-tól a Duna Tv-n, reklámok és megszakítások nélkül Karamell – non-stop 95 percben.

Láttam már moziban is, többször is. Filmet nézni, úgy igazán, moziban lehet. És azt is olyankor, mikor nincsenek sokan, nem ropogtat, nem zörög, nem csacsog zavarón senki sem. Ha minden klappol – film, nézőtársak, kényelem -, 1-2 óra erejéig a vászon világa lesz a valóság, nem létezik semmi más – sajátos, (Sz. Bíró tanár úr fordulatával élve) szecessziós mozgalom, kicsiben.
Jó egy jó filmet többször látni, hisz’ először igazán csak a cselekményre tud figyelni az ember, a szereplőkre, ki milyen, kivel mi lesz, a részletek nem maradnak meg. Másodjára, harmadjára viszont már észrevesz apró nüánszokat, fricskát, humort, érdekes beállításokat, elejtett gegeket, grimaszokat. Sokadjára pedig, egyszerűen csak jó belesüppedni a már ismerős képekben, színekben, hangulatokban, világokban. A módszer ugyan nem minden esetben működik – Millió dolláros bébi, Ragyogás, Amerikai história X és más, hasonló kaliberű filmekkel eleve nem is próbáltam.

A Karamell viszont ideális erre. Ráadásul, aki vonzódik a keleti praktikákhoz, az az ottani szépségfortélyok széles tárházát kapja most szem elé, grátisz: másfél órás kezelést egy bejrúti szépségszalonban. Lesznek helyi sajátosságok, szőr ellen karamell, ránc ellen cellux… és hozzá egyetemes igazságok. Mert lényegében minden ugyanaz, az emberek ott is ugyanúgy működnek, mint bárhol másutt. Csak sasszézni kell többet és lavírozni sokat, hogy a modernizmus és tradíció kényes egyensúlya meg ne billenjen. Mert szabályok, azok vannak bőven. De működik az élet. És a film éppen ezt mutatja be. A rendezőnőt, Nadine Labakit, saját elmondása szerint filmjében/-vel a szabadságot kereste, hogy miként lehet igazán szabad ember, milyen mintákat találhat nő létére a szabadságra. És mindezt itt/ott, városában, Bejrutban. Ami egyszerre lehet imádható és gyűlölhető, hangulatos és nyomasztó, inspiráló és frusztráló. De akkor is teljesen más, mint a híradásokban.

http://www.youtube.com/watch?v=aLxlLIikmJI