Krumpli habbal (II.)
2010 június 9. | Szerző: zsebró
A Titicaca-tó vidékén ezelőtt 7000 ezer évvel hódító útra kélt a krumpli; az inkák istenítették, imákat zengett hozzá, ezt látva a hódító spanyolok is kapva kaptak rajta, jól jön ez majd otthon is; az otthoniak viszont szkeptikusan fogadták, bár egy szerencsés véletlen folytán állítólag maga a koronás krém jött rá a növény csínjára-bínjára, viszont…
A köznép nem nagyon akaródzott rákapni a krumplira, hiába mondogatták neki, hogy milyen jó meg laktató is ez (és még a skorbut ellen is hatásos, ami ugyan idővel derült csak ki, miután, többedjére már, azok a tengerészek, akik a hosszú hajóút során rendszeresen krumplit ettek, nem lettek skorbutosak, épségben átvészelték az utat). Ha valahol termesztették is, enni nem ették, csak gyönyörködtek virágjában, zöldjében, a gumóját a háztájiaknak adták.
Az volt a baj a krumplival, hogy gyanús szerzetnek találtatott nagyon. A néphit arra jutott, hogy mivel ehető része a föld alatt terem, a burgonya nem más, mint az ördög eledele, így annak fogyasztása csakis bűnös dolog lehet, szóval ő, köszöni, inkább nem kér belőle…
Krumpli habbal (I.)
2010 május 3. | Szerző: zsebró
Az én nagypapám egy igazi, régi kertész-dinasztia leszármazottja. Némi jó indulattal igazán belátható, hogy akkor én is, még ha csak címzetesen is, mert gyakorlatban, mindeddig még nem sokat bizonyítottam. A papám viszont bőven. Az egyik első fényképén, lehetett vagy 1 éves, szépen felöltöztetve, fehér ruhácskában, fehér sipkában, fehér cipőcskében – tüchtig, ahogy akkor illet – egy melegház közepén trónol, picit elveszetten a nagy hortenzia rengetegben. Ez 1932 tájékán volt még. Mire egy szem gyerekként átvehette volna a stafétát, már nem volt kertészet, nem voltak üvegházak, csak egy irdatlan hosszú kert a ház végében, egy kisebb földdarab a Gyöngyös mentén, a Malomréten és még egy szalagnyi a gencsi „hegyen”, a Szentkúton.
Ezt kellett ellátni.
A kert veteményesként működött (saláta, sóska, spenót, répa, karalábé, káposzta, paradicsom, paprika, uborka, borsó, bab, virágok… meg ami még a kertekben szokásos), szépen felparcellázva, felszántva, boronálva, bevetve. A malomréten volt a krumpliföld, a hegyen pedig a szőlő. Jó időben, rossz időben, papi e három hely között forgott, biciklivel járta a „gazdaságot”. (Arrafelé a bicikli az alap, sima a terep, csak teker meg gurul az ember, semmi erőlködés, ha a „hegyre” megy, még akkor se.)
A birtok, ugyan messze nem volt akkora, és nem is olyan, mint még a háború előtti időkben, de ahhoz azért méretes, hogy kicsi és nagy, családilag, benne munkálkodjék szabad idejében. A munkaszüneti napok, állami ünnepek bónusz adományként jöttek mindig. A majális leginkább a krumpli jegyében telt. (Bálint gazda is azt írja honlapján, hogy annak elvetésével ilyentájt kell bíbelődni – mert utána néztem azért, hogy biztosan jól emlékszem-e a részletekre.) Az ültetés és szedés napját leszámítva, viszont – vagy bosszúból, éppen ezért –, a krumpli, nálunk, más ünnepnapokon nem nagyon rúghatott labdába, még vasárnap sem. Max az újkrumpli, de annak idénye tiszavirág életű, sajnos.
Az egyszerűen csak lekrumplizott burgonya igen impozáns, immáron 7000 éves életúttal büszkélkedhet. A Titicaca-tó környékén indult karrierje, és pár ezer év leforgása alatt odáig vitte, hogy nevét még imába is foglalták, az inkák egyenesen istenítették. Európába a hódítások idején, a kincses rakományokhoz csapva érkezett, csak úgy, mellékesen. A Pizzaro csapatához tartozó Gonzalo Jiménez de Quesada suvasztott be pár gumót a rakományba, hátha jó lesz még valamire…
A zöld tündér (II.)
2010 április 30. | Szerző: zsebró
Az abszintozás megkívánt bizonyos előkészületeket, annak meg kellett adni a módját, sebtében, csak úgy, vizespohárból, állva felhörpinteni egeket rengető szentségtörés lett volna – borzadalmas keserűsége miatt, persze, kivitelezhetetlen is. Ahogy a teázásnak, kávézásnak, ennek is megvolt a maga ideje, helye, szertartása, spéci kellékei.
Tulajdonképpen, mindkét módszer lényege ugyanaz: a rémesen ihatatlanból valami borzalmas, de legalább iható italt varázsoljanak. A gall eljárással nincs nagy fakszni…
A zöld tündér
2010 április 25. | Szerző: zsebró
Réges régen megalapozott, jól működő és meghitt viszonyt tartok fenn koronás és korona közeli főkkel, hercegkisasszonyokkal, királylányokkal.
A 7-8 éven át, heti rendszerességgel tett látogatások a keszthelyi Festetics-kastélyban masszív nyomott hagynának bárki világképén (pláne, ha az illető éppen egy 1 és 8 év között mozgó lánygyerek ekkor). A királylányos bagázshoz szívbaj nélkül hozzá szoktam csapni a manókat, tündéreket is, mert az én fejemben egyre megy, nálunk úgyis csak könyvekben és mesékben fordulhatnak elő. ( A mai hús-vér királyfik és királylányok nem igazán érdekelnek, azokhoz nem kell semmi fantázia, vannak és kész. És még csak nem is lovon közlekednek.) Rendíthetetlen gyűjtöm is a szép tündéres, királylányos és tündérkirálylányos mesekönyveket (Szegedi Katalin az abszolút kedvenc) és történeteket. Mindezek után, mikor azt láttam valahol, hogy „a zöld tündér”, még jó, hogy felkaptam fejem… ír népmesék, Grimm-testvérek, Lázár Ervin meg hasonlók… hmm…
Pedig a zöld tündér, az valami teljesen más, az nem is igazi tündér… inkább lidérc, ha már. A zöld tündér az az abszint maga. De nem ám a mai, lightos fajta, hanem a régi, az echte abszint, fehér ürömből – irdatlan, 50% feletti – alkoholtartalommal, ami ölt, butított, nyomorba döntött, de jó múzsa lévén homlokon is csókolt, mégpedig tisztességgel. Amit ma mérnek vagy (szuvenír) portékaként kínálnak, már csak egy karcsúsított verziói, halovány árnyékai az egykori „kult-italnak”. A nagybetűs lélek az, mi elszállt belőle, még ha ízre, színre sikerült is kikeverni ugyanazt a rémesen keserű egyveleget…
… folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/zold-tunder.html
En garde!
2010 április 20. | Szerző: zsebró
Az embernek legyenek irányelvei. Az enyém a következő: nem eszek aranyos állatot – ld.: csibe, kacsa, liba, nyuszi, bárány, kecske, ló, szamár, marha, disznó, őz, szarvas, vaddisznó, kutya, macska, tengerimalac, teknősbéka, kenguru stb.. (Kiegészítés: nem eszek olyat sem, ami ugyan nem aranyos, de egyből lerí róla, hogy mi volt hajdanán – pl. polip, tintahal, csiga, bogarak, kígyó, béka.) És ha az ember ráadásul még egy igazi jellem is, szigorúan betartja elveit. Én (mert néha becsúszik azért egy-két gikszer… de csak a szükség és illendőség miatt!) „jellemeskedem”.
Ez a húskérdés onnan jutott eszemben, hogy előző irományomban azzal vetettem véget a karamell-sikertörténetnek, hogy míg a XIX. századra az Egyesült Államok már-már vajkaramellában úszott, Európa csak később kapcsolt, mással lévén elfoglalva éppen… például forrongott, nyakazott, koronázott, lázongott, háborúzott, regulázott, elűzött, száműzött, nyelvújított, alkotmányozott, felszabadított… meg ilyenek. Majd ezt követően bálozott, ünnepelt és lakomázott.
Miután a népek sikerrel vívták meg csatájukat Lipcsében, Napóleon ellen, a népek vezetői Bécsbe gyűltek, hogy megvitassák, hogyan tovább… hogyan tovább úgy, hogy ilyen forradalmasdik, guillotinozások és holmi Napóleonok többet elő ne fordulhassanak. Az értekezésre szántak időt bőven, majd nyolc hónapon át ötleteltek (a rossznyelvek szerint inkább csak táncoltak), 1814 őszétől 1815 tavaszáig, és csak azért nem tovább, mert Napóleon visszatért, és Waterlooig meg sem állt.
A bécsi kongresszus tárgyalásainak hozadékain el lehet ugyan lamentálni, de estéjeit és vacsoráit megkérdőjelezni…?! Mert bizony, nem akármilyen fogások kerültek ott asztalra. Kezdjük azzal, hogy egy-egy ilyen eszem-iszom minimum 8 fogásból állt. Lévén szinte csak férfiemberek a történelem nevesített főszereplője (de azért cherchez la femme töretlen!), és a férfizöm az a „húst hússal” fajta, így az ünnepi ebédeken, banketteken és vacsorákon is a húsok, sültek, pástétomok vitték a prímet…
… folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/en-garde.html
Cukorfalat
2010 április 15. | Szerző: zsebró
Spar csoki (fehér+mogyorós-mazsolás – egy csoki, nem csoki) Korpovit keksszel? Kényszer szülte házi Pilóta… hiánygazdaság inspirálta kreativitás… éjféltájt. Az édességéhség eshetőségével előre kalkulálni kell, máskülönben vagy bizarr megoldásokra kényszerül az ember, vagy elmegy aludni időben, de ezzel csak elnapolja a gondot, vagy napszakkal nem törődve szisztematikusan körbenéz, leltároz, felmér, miből mit lehetne kihozni. Nekiláthat sütni (minimum 30perc), főzhet pudingot (6perc), piríthat cukrot (3perc). Ilyenkor fontos az időtényező, hamarjában kell valami, és az sem mindegy, mi. (Nálam a krémes a jolly joker.)
Akármi nem jó, az „akármi”csak olaj a tűzre.
Manapság persze könnyű finnyáskodni, bezzeg régen! Még az édesség is nagyobb becsben volt. Nagymamám mesélte sokszor, hogy gyerekként, a nővérével közösen volt egy kis zöld kofferjuk, amiben az ilyen-olyan alkalmakra kapott cukorkákat raktározták – édes-kincses ládika. A háború alatt, mikor már a bombázások voltak – és Szombathelyt aztán tényleg nem kímélték – mentették a kis bőröndöt, vigyáztak rá, ahogy csak tudtak, az óvóhelyre is ezzel szaladtak. Kis koffer nincs már, de a kredenc mélyén azért mindig akad egy-egy kósza cukorka, puszedli, csokoládé, és sütemény is sül, menetrendszerűen, minden szombaton, délután.
Biztosra veszem, hogy édesszájú ember, mióta világ a világ, létezik, csak nem volt annyi édesség. A mindennapos cukorhasználat viszonylag új keletű jelenség, sokáig csupán a legmódosabbak élhettek vele. Az ókori Görögország és Róma népe nem is igen ismerte még a cukrot, csak a VI. század folyamán, az arab közvetítés jóvoltából került be Indiából Európába Cipruson, Krétán, Szicílián és Andalúzián keresztül. Egészen a XV. századig igazi kuriózumnak, amolyan drága „fűszernek” számított. Egyedül a kereskedő Genova és Velence bővelkedett benne, rajtuk keresztül jutott tovább a kontinens más részeire. A két városállam, „cukordíleri” pozícióját…
… folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/cukorfalat.html
Karamell
2010 április 13. | Szerző: zsebró
Szeretem a női történeteket, a nőtörténelmet, a nők festette életképet, világképet, nőképet. Más a dallama, mások a színei, árnyékolása, részletei, a történetek súlyozása. A szüfrazsettek korában bizonyára szüfrazsett lettem volna (még ha nem is láncolom magam kerítéshez vagy ugrok a lovak elé), csak hogy legyen női hang is, hallható. És nem azért, mintha a nők bármit jobban tudnának, hanem azért, mert (szerintem) ugyanazt, ugyanolyan jól, de másként tudják, másként látják és másként csinálják. Ez a sokszínűség, na, jó, a férfi-nő relációnál maradva, kétszínűség pedig jó.
Szerda este lesz egy gyönyörű film a tévében, végre. És végre emberi időben: 20.00-tól a Duna Tv-n, reklámok és megszakítások nélkül Karamell – non-stop 95 percben.
Láttam már moziban is, többször is. Filmet nézni, úgy igazán, moziban lehet. És azt is olyankor, mikor nincsenek sokan, nem ropogtat, nem zörög, nem csacsog zavarón senki sem. Ha minden klappol – film, nézőtársak, kényelem -, 1-2 óra erejéig a vászon világa lesz a valóság, nem létezik semmi más – sajátos, (Sz. Bíró tanár úr fordulatával élve) szecessziós mozgalom, kicsiben.
Jó egy jó filmet többször látni, hisz’ először igazán csak a cselekményre tud figyelni az ember, a szereplőkre, ki milyen, kivel mi lesz, a részletek nem maradnak meg. Másodjára, harmadjára viszont már észrevesz apró nüánszokat, fricskát, humort, érdekes beállításokat, elejtett gegeket, grimaszokat. Sokadjára pedig, egyszerűen csak jó belesüppedni a már ismerős képekben, színekben, hangulatokban, világokban. A módszer ugyan nem minden esetben működik – Millió dolláros bébi, Ragyogás, Amerikai história X és más, hasonló kaliberű filmekkel eleve nem is próbáltam.
A Karamell viszont ideális erre. Ráadásul, aki vonzódik a keleti praktikákhoz, az az ottani szépségfortélyok széles tárházát kapja most szem elé, grátisz: másfél órás kezelést egy bejrúti szépségszalonban. Lesznek helyi sajátosságok, szőr ellen karamell, ránc ellen cellux… és hozzá egyetemes igazságok. Mert lényegében minden ugyanaz, az emberek ott is ugyanúgy működnek, mint bárhol másutt. Csak sasszézni kell többet és lavírozni sokat, hogy a modernizmus és tradíció kényes egyensúlya meg ne billenjen. Mert szabályok, azok vannak bőven. De működik az élet. És a film éppen ezt mutatja be. A rendezőnőt, Nadine Labakit, saját elmondása szerint filmjében/-vel a szabadságot kereste, hogy miként lehet igazán szabad ember, milyen mintákat találhat nő létére a szabadságra. És mindezt itt/ott, városában, Bejrutban. Ami egyszerre lehet imádható és gyűlölhető, hangulatos és nyomasztó, inspiráló és frusztráló. De akkor is teljesen más, mint a híradásokban.
Feketeleves
2010 április 8. | Szerző: zsebró
A tavasz visszavonhatatlan elérkeztének egyik látványos mutatója a kávéházak, éttermek, bisztrók és cukrászdák köztérfoglalása, más szóval, egyre nehézkesebb lesz anélkül végiggrasszálni a klasszikus budapesti étterem- és kávézósétányokon, hogy valaki székébe ne rúgna, kabátjára ne lépne, teli tálcás pincérébe ne ütközne az ember. És ez így van jól.
A Magyarországot ajánló külföldi útikönyvek szinte kivétel nélkül megemlékeznek arról, hogy bizony Budapest, Bécs és Párizs mellett, Európa egyik legélénkebb kávéházi életét élte egészen a II. világháború végéig. Volt idő, hogy 500-600 kávéház is vendéglátott a múlt-múlt századi Budapesten. Az útikönyvek, biztosan kedvcsináló gyanánt, megemlítik azt is, hogy mostanában megint éledni látszik valamicskét a régi élet, de ugyanaz nem lesz már sosem (ezt már én mondom ugyan, útikönyv ilyet ne írjon). A kávéház, ugyanis, nem egyszerűen csak a kávéról szólt. Sőt, a kávéról szólt legkevésbé. Itt az emberek ettek, ittak, laktak, találkoztak, kereskedtek, sefteltek, házasságszereztek, állásinterjúztak, csábítottak, üzleteltek, csevegtek, politizáltak, eszmét cseréltek, tanultak, írtak, leveleztek, szerkesztettek, skicceltek, megfigyeltek, hírt szereztek, informálódtak, pletykálkodtak, biliárdoztak, kártyáztak, hazardíroztak, ismerkedtek, összevesztek, barátkoztak, szerelembe estek… itt éltek. Petőfi Arany Jánossal levelezvén arra kérte barátját, címezze inkább a Pilvaxba a neki szánt irományt, többször jár ide, mint haza, hamarabb kézhez kapja.
A kávéfogyasztás, kávéházazás a kezdetek kezdetén, itt Magyarországon, csak a törökök közt járta, magyar hazafi, köszönte szépen, nem kért a feketelevesből…
… folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/feketeleves.html
Gerbeaud, zserbó, zsebró
2010 április 6. | Szerző: zsebró
Vendéglátó, vendégjáró idők jártak mostan. Ünnepekkor már csak így van ez! Szerintem a több napos fiesták után is dukálna egy rövidebb böjtöcske, mert igaz ugyan, hogy Karácsony és Húsvét előtt is mérték tart az ember napokon, heteken át, na de aztán!!! Az öröm tömény 3 napja alatt annyi süteményes tálat, levest, sültet, tortát kell tesztelnie, hogy egy hétre előre le is tudhatná az étkezés gondját. (Persze, nem tudja.) Minden háznak megvannak a maga specialitásai, az ilyenkor szokásos kínálnivalói. Nagymamám, ha ünnep van, jászberényit tekercsel, islert karikáz és zsebrót süt. Nálunk már csak így járja: zsebró. Van, hol zserbót sütnek, pontosan kimért hozzávalókkal, a receptúrát követve szigorúan. Az én mamám 60 év rutinjával „gondulum” szerint süt-főz: hol így sikerül, hol úgy, de rosszul… sose! Ó, a zsebró! Én ugyan jobb szerettem, ha inkább hatlapos vagy kókuszos csiga/tekercs volt helyette, mellette, de azt elismerem, hogy a házi lekvárral és házi dióval gazdagon megpakolt, csillogó csokoládémázas sütemény tényleg ünnepélyes jelenség.
Ha valami, akkor a zsebró-zserbó igazi hungaricum. Ugyan kitalálója, névadója, Gerbeaud Emil, nem volt echte hazai, de ezt idővel pótolta, megmagyarosult. A XIX. század derekán, az akkortájt még francia fennhatóság alá tartozó Genfben született. De a zserbó-történet igazából nem is Gerbeaud-val, hanem Kugler Henrikkel kezdődött, éppen akkortájt, mikor Genfben világra jött a kis Emil. A Kugler név mellet már csak azért sem lehet szó nélkül elmenni, mert irodalmi dokumentáció is van róla, meglehet, több is akár, de József Attilától biztosan: “… Jó ruhába járni kelni,/ S öt forintér kuglert venni…”
Kugler Henrik egy három nemzedékre visszamenően cukrászkodó soproni család igencsak ambiciózus sarja volt…
… folytatás itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/04/gerbeaud-zserbo-zsebro.html
Habcsók és balettcipő
2010 június 13. | Szerző: zsebró
Aztán jött a népi táncos korszak, ami eltartott egészen 7 esztendős koromig. Hívság, de ebben is nagy szerepet játszott a táncos lányok kopogós cipője, pörgős szoknyája és hosszú haja. (Akkoriban nem is nagyon voltam hajlandó másban járni, egyedül csak a hajam hibádzott a tökéletes outfithez, azt rövidre vágták mindig, hogy erősödjék – haszontalan.)…
Folytatás inkább itt: http://zsebro.blogspot.com/2010/06/habcsok-es-balettcipo.html, mert hosszú lett nagyon az iromány, kezesebb volt a másik felületen szerkeszteni, szépítgetni.
Oldal ajánlása emailben
X